„KÖZÉPSŐGYEREK” Szindróma!
Írta: Pribránszki Marianna Viselkedéspedagógus, nevelési tanácsadó 
Valóban létező jelenség vagy csak „városi” legenda?
A válasz a kérdésre:
Igen, a középsőgyerek szindróma egy létező, valós gond!
Sok munkát és odafigyelést igényel, hogy a problémát kezelni tudjuk. Minél fiatalabb korban kezdünk vele foglalkozni, annál biztosabb, hogy a középső gyerek lelki sérülések nélkül, kiegyensúlyozott, önbizalommal teli felnőtté válik, aki állandó megfelelési kényszer nélkül tudja élni az életét.
Legnagyobb jóindulatuk mellett követnek el a szülők apró-cseprő hibákat, mely a középső gyerek személyiségét jelentősen meghatározzák.
Mi is történik valójában?
Az első csemete 1-2-3… évig élvezi a szülők osztatlan és teljes figyelmét, aggódását. Ezt megszokja és később is kiköveteli magának. Nagy traumaként éli meg a kistestvér születését és mindent megtesz, hogy előjogait minél nagyobb számban érvényesítse továbbra is.
A középső gyerkőc már egy meglévő, működő, összeszokott családba érkezik. Nem utolsó sorban itt egy rivális várja. Ő soha nincs egyedül a szüleivel, mindenen osztoznia kell, a szereteten, az időn, játékon…
Állandó bizonyítási és megfelelési kényszer hajtja, hogy elismerjék, megdicsérjék. Ezért a középső gyereket a végletek jellemzik:
– vagy állandóan kockázatot vállal, hogy felfigyeljenek rá
– vagy alárendelt szerepet vállal, hogy Ő legyen a jó gyerek, akit megdicsérnek, akire büszkék.
A 3. gyermek, a „kicsi” pedig újra megkap minden figyelmet szüleitől, hiszen apa-anya ilyenkor újra úgy érzik, hogy teljesen megfiatalodtak, újra van pici a családban. (Hát ha még más nemű is, mint az első kettő!)
A kistestvér születése a középső gyereket viseli meg a legjobban. Neki nincs meg a legidősebbnek járó hatalom és megfosztották a legkisebbnek kijáró figyelemtől is. Úgy érezheti, hogy elveszik a testvérei között, így még inkább vágyik a szeretetre, a szülők figyelmére. Általában alul értékeli önmagát, sokszor nyúl figyelemfelkeltő eszközökhöz.
Összességében azonban ő a családban a jó gyerek, vele van a legkevesebb probléma! Legalábbis a felszínen!
Gondolom, most mindannyian azt várjátok, hogy megírjam, mi a megoldás!
Varázspálcám nincsen. Mindenkire alkalmazható általános érvényű dolgokat nem tudok és más sem tud adni. Az 1900-as évek elején ismerte fel és írta le a problémát Alfred Adler osztrák pszichiáter, de általános megoldást azóta sem találtak, mert túl sok változó van, mely körülvesz egy középső gyereket. Hiszen minden családban más pl.:
– a testvérek neme
– a közöttük fennálló korkülönbség
– a gyermekek temperamentuma
– a környezeti hatások (teljes család, elvált, új család féltestvérrel…)
Egyedi eseteket megvizsgálva azonban mindig találtak és találunk ma is megoldást, mely megnyugvást ad gyermeknek-szülőnek egyaránt!
Egyet ne felejtsünk, nem lehet egyformán szeretni gyermekeinket, mert mindegyiknek másra van szüksége. A csoda abban lakozik, hogy felismerjük ezeket az egyéni igényeket és aszerint osszuk végtelen szeretetünket, törődésünket.
Tudjátok! Az egy szobában lévő növényeket sem egyformán kell öntözni, gondozni:)
Cikkem abban segít, hogy felismerjük a problémát és megértsük, hogyan éreznek gyerkőceink családon belüli helyzetükről. És főleg milyen okok, érzések húzódhatnak meg egy-egy cselekedetük mögött. Így megértőbbek tudunk lenni és közösen megtaláljuk a megoldást:)
Üdvözlettel: Gyerkőcökkel Suttogó
